Talán kissé unalmas lehet bármi nagyszerűt olvasni a Mayhemről. A viselt dolgok és a maga zene is többször megnyúzatott, annyi bőrt lehántottak már róla, hogy azt számba venni sem érdemes. Engem úgy általában kevéssé érdekelnek a zenekarokról szóló hírek, szinte csak nevetséges dolgokról olvasni. Helyezkedjenek el a populizmus skáláján bárhol, a titokzatosságtól a teljes nyilvánosságig, minden meg- vagy meg nem nyilatkozásuk műviesnek és hiányosnak tűnik. Egyszerűen az első interjú után komolyanvehetetlenek, mondjanak bármit. Ehhez nem kell Mayhem-nek lenni. Őket és minden extrém zenekart kiforgatta a saját kliséjükkel ellentétben álló hétköznapi, már-már kispolgári szokásaik. Olyan ez mint Breivik esetében, amikor a hírhedt terrorista a hideg teára panaszkodott a börtönben.

Sőt, véleményem szerint a Mayhem nem számít egy megismételhetetlen zenei élménynek. Semmi olyat nem tettek le az asztalra, ami elemi erejét tekintve szinkronban lenne a magukra aggatott jelzőkkel és a zenéjüknek támasztékot nyújtó életszemlélettel. Kivéve egy alig emlegetett EP-jüket, a Wolf's Lair Abyss-t. A dobok zakatolása itt végre nem egy ötlettelen pótcselekvés, a gitárok háttérbe olvadása nem egy kevéssé technikás zenész önleleplezése, hanem maga a kívánt valóság. A valóság pedig a legpuritánabb módon fejezi ki saját ridegségét, éppen ezért nem érzünk idegenkedést. Az ösztön, hogy átadjuk magunkat az üres, egy végtelenül üres megigézésnek, amely a vokálon keresztül patetikus fájdalommal kap kíséretet, a minden ember legmélyén nyugvó apró csavarszerkezetet állítja át egy test nélküli pszeudolétre. Az ösztönök, gennyes angolnákhoz hasonlóan, körbefogják erkölcseinket és immáron az erősebbnek járó archaikus jog birtokában, megszervezik a következetes pusztítást. Ez a mélységesen germán zajcsörte rámutatni próbál arra, hogy az ember soha sem lehet több annál, mint hogy csakis állat legyen. A gyilkolásban annyian lelték már örömüket hogy nehéz is lett volna elképzelni, ha a tömeggyilkosság egyszer nem ad "pozitív" ihletet a zene számára. Mert itt erről van szó, a szóban forgó EP-t egy teljesen idealisztikus háborúimádat vezérli, nem titkolt szándékkal felvállalva a nemzetiszocializmus ösztöneit, még ha annak politikai tartalmával a zenekar feltehetőleg nem ért egyet. A fertőzés megszervezése, amelyre a patkányok tanították meg őket, mindig hiperboreus színezetű - így hát az európai szemek időtlen idők óta a belül primitív, de az evolúciós fegyverzetüket tekintve isteni jelleggel felruházott germanizmust vizslatják. Azonban nincs kétség afelől, hogy minden ami csodálatra méltó, az valójában kicsinyes fogás az élet színházzá tételében. A Wolf's Lair Abyss alkalmat ad arra, hogy félelmetes perceket tölthessünk el  a nehéztüzérséggel holdbéli tájjá lőtt lelkünk csodálgatásával.    

Pszichózis. Saját használhatatlanságunk bűnpere, virágnyelv nélküli megváltás. Mindez egyben. Azon kevés drone élmények egyike, amelyik azon túl, hogy nem okoz kellemetlen magyarázkodás-kényszert saját zeneisége felől, valóban túlmutat az erősítők bizsergésén és a keverőpult gombjain. Egy lehetséges életet mutat be és egy lehetséges halált, próbára téve intuitív képességeinket, már-már transzcendentálissá változtatva az elénk táruló világot. Hiteles de egy kicsit talán mégis érzelgős zenei aláfestés a kétségbeesett mindennapjaink számára. Önmagában véve nincs benne semmi rendkívüli, ahogy a hangszerelését tekintve valóban nem az, de mégis, az életünket felzabáló örökös zajok egy isteni összekomponálására vállalkozik. A mobiltelefonok, a buszok ajtaját záró pneumatikus karok és a harmadik emeleten téglát bontó laposvésők robajában tesz rendet, ezekből a mechanikus rezgésekből pedig az emberi tökéletlenséget és kétségbeesést olvassa ki, szinte alig hallhatóan. Napjaink zenei kísérletezgetésének egyik legkiterjedtebb belső szimbolikát felépítő munkája.

Az amit Evan Caminiti és Jon Porras a Barn Owl-ban csinálni akart, talán sokkal inkább megvalósult akkor, amikor külön-külön zenéltek, annak ellenére, hogy szinte alig távolodtak el az eredeti, páros felállás lényegétől. Minden esetben: lassú és komótosan felépülő, eposzos rezgésfolyamok. Ennek ellenére a bejegyzésben szereplő Caminiti bátran visszavett a gitárokból és így lett teljes az a munka, amit talán a Barn Owl-al is létre akartak hozni.   

Az alább beszúrt tétel ezen a albumon érhető el.