Azt a gondolatot, amit korábban a Burzummal kapcsolatban is nehezen lehetett megfogalmazni, a Drudkh esetében sem lehet egyértelműen körülírni. Azonban a jártasak számára nyilvánvaló, hogy a Drudkh a saját berkein belül ugyan nem teremtett új irányvonalat, ám a Burzum által kidolgozott koncepciót megújuló elemekkel egészítette ki.
Ugyanaz ismétlődik meg: egy általában trúblekknek csúfolt talapzat végül is termékeny talajnak tűnik, amely saját monotonitását és nyersességét tudatosan kihasználva, bizonyos értékekkel ruházza fel önmagát és az önmaga által teremtett világot. Nem pusztán arról van szó, hogy mind a Burzum, mind a Drudkh egy tágabb közösséget érintő mitológia felé kacsintgat és a zenészek abban a saját borús vadságuk igazolási pontjait jelölik ki, hanem arról is, hogy a zenében ez mennyiben általános eljárási módszer. Annyiban általános, hogy bőven vannak zenekarok, amelyek zenéjükkel egy közösség identitásának szubjektív újraértelmezésén dolgoznak, s vannak mások, akik függetlenítik magukat munkájuk kohéziós hatásától. Ez utóbbira - csak hogy maradjunk az extrémebb vonalnál - jó példa Kátai Tamás, aki a sajátos világszemléletét gyakorlatilag páratlanul tálalva, nem törekszik arra hogy önmagát valamilyen módon, egy nagyobb rendszer részévé tegye. Motívumai személyesek, semmilyen esetben sem része egy mintának; annyiban általános, amennyiben rendet tudunk tenni a zenéjében keveredő stílusok között.
Azonban a Drudkh egy burzumi mintát követ, lassú és komótos riffekre épülő eposzos elbeszéléssel bontakozik ki egy meglehetősen patriarchális bölcsességeket felvonultató előadás, amelyben a végszó csakis a bánaté lehet. Ez a bánat leginkább nem egy személyes élmény végkicsengése (mint például Kátainál), hanem a szubjektíve általánosnak tartott értékek felbomlása körüli melankólia öncélú igehirdetése. Ebből a szempontból az extrémizmus kizárólagos terep, hiszen éppen azáltal hogy vállalja a konzumtól való elhatárolódást, már a megszólalással pálcát tör egy sor kérdés fölött. Így érthető meg, hogy miért lehet csak dobbal és gitárral siratni az ukrán múltat és miért tűnhet autentikusan pogánynak az amit a Burzum csinál. Ebből egy sor következtetés levonható arra nézve, hogy ez a fajta zenei megközelítést kiknek jelent elfogadható alternatívát. Ezen túlmenően jól kirajzolódik egy genealógiai ábra, amelyben legkorábban a punk húzta a legváratlanabbat azzal, hogy a katonai jellegű tömegmozgósítás pszichológiai attribútumait modern zenei formákba öntötte. Elvetve az extrém zene magvait, egy olyan talajba, amely főként a fiatalság érzelmi berendezkedésén nyugszik: cselekvésvágy és értékkritika szemben és párhuzamosan a belenyugvás keltette közönyös melankóliával.
Tehát ezért nem tűnik fel az a sokszor ellentétesnek ható kettősség, amely a Drudkh zenéjében munkál. Harcias indíttatású lendületes dallamok, melyet az előbbi hangsúlyozásul gigantikus mélybezuhanás követ. Negatív hedonizmus, ahol az egyik pillanatban hősnek, majd egy másikban áldozatnak képzelhetjük magunkat. A szövegek, Taras Shevchenko (és más ukrán költők) nemzeti-forradalmi versei a hős, míg éppen ugyanennek a költőnek egy elesett harcoshoz írt elégiái az áldozat pátoszát sulykolja belénk. Mindemellett ott van "a természet és az ősi föld elorozhatatlan szentsége", amely a fenti okból adódóan szintén ambivalens módon illeszkedik bele az extrémizmusba.  
A lemezekről amúgy nincs mit mondanom, a korai anyagok talán jobbak, az újak kevésbé, de mindegy is, a jelenség a lényeg, ennek konkrét részletei pedig bárhol felkutathatóak. Számomra a Drudkh önmaga csúcsát a 2006-os Blood in our Wells lemezen érte el, s inkább előtte mint utána alkotott meghatározót. De ez jelen esetben nem annyira fontos. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.